A szerelem e-mailben érkezik
A netes randizás csodái
Néha irigylem a régi világ donnáit, akik polgári cukrászdákban ismerkedtek, tánciskolába jártak, a frizurájuk midig tökéletes csigákba rendezve kunkorodott és kalapos, sétapálcás gentleman-ek udvaroltak nekik.Manapság túl sok alternatíva nem adódik az ismerkedésre- tehát egyszer mindenki próbálkozott/ vagy meg fog próbálkozni a netes randizással.
Bevallom őszintén egy időben én is rátévedtem erre az ingoványos talajra. Hallani rossz és jó véleményeket is-nem legenda!- a nővérem így találkozott a élete párjával, most már hites urával…
Az egyik volt barátommal én is társkereső oldalon találkoztam (aztán 2 és fél évig voltunk együtt) de amíg ez a nagy találkozás eljött, volt egy-két leginkább érdekesnek vagy katasztrófálisnak nevezhető randim is.
Az egyik alkalommal egy kedves versike és egy virtuális rózsacsokor vár a társkereső email-boksz-ában. Persze rögtön rávettettem magam a küldő profiloldalára, az adatok és a bemutatkozás lecsekkolása után jött a mélyebb kutatás: hálás köszönet, iwiw és face! J
Az urat, ezután nevezzük csak nemes egyszerűséggel Petőfinek-ugyanis az egyik sok évvel korábban keltezett fényképen úgy mosolyog a kamerába, mint egy múltból e világra tévedt Petőfi Sándor-persze farmerben. Szerencsére a többi fotó azt mutatta, hogy a delikvens kinőtte a fiatal kori bolondságait, és levágatta a bajuszát. Válaszoltam tehát, és egy-két rövid levélváltás után már le is volt vajazva a randi.
Tél volt, december közepe. Munka után találkoztunk, az Oktogonnál várt engem Petőfi, aztán sétáltunk egyet a közeli karácsonyi vásárban, majd teaházas beszélgetés következett. Azt kell, hogy mondjam eddig csillagos 5-ös! Kedves volt, figyelmes, most már igazi virággal lepett meg-bár kicsit félszegnek, tűnt, de ezt az első találkozás izgalmának számlájára írtam. Akadt pár közös téma, kellemesen telt az idő. A randi végén Petőfi újabb találkozót kért, s mivel az első benyomás alapján ígéretesnek tűnt a dolog, beleegyeztem.
A kedves kis üzenetek továbbra is érkeztek az e-mailemre, szerelmes képeslapokkal karöltve. Itt kezdett kissé gyanússá válni a dolog.
A második találkozón moziba mentünk, Almodovar: Megtört ölelések c. filmjét néztük a Puskinban. Kedves mosollyal, csillogó szemmel várt rám a bejáratnál Petőfi és hatalmas csókkal szeretett volna köszönteni, ám sikerült menteni a helyzetet, szóval csak puszi lett belőle…Sajnos elkövettem az a hibát, hogy a sor belseje felé eső székre ültem! A film jó - lett volna, ha nem azzal kell az időmet töltenem közben, hogy megpróbálom leszedni a vállamról az ölelő kezét vagy azon gondolkodnom, hogy hogyan szabadítsam ki az elgémberedett kezemet a kezéből. Ha sikerült kiszabadulnom, azon kaptam magam, hogy elkapta, és újra szorongatja a kezemet. Film közepénél azon voltam, hogy milyen indokkal szökjek ki a teremből és aztán futás haza! De egyrészt érdekelt a film vége-másrészt az egész sort fel kellett volna állítanom.
Végső elkeseredésemben megkértem, hogy engedje el a kezem, mert „én nem vagyok az a kéz fogdosós típus”. Ezt Petőfi bátorításnak vette! Egész közel hajolt a fülemhez és suttogta:
„Akkor milyen típus vagy? Ölelkezős? Csókolózós?” Szerencsére vége lett a filmnek, kint elbúcsúztam tőle, és megkértem, hogy ne találkozzunk többet. „Nálam jobbat érdemelsz” és „Nem szeretnék ennyire komoly kapcsolatot amilyet Te” érvek csak úgy pattogtak le fényes, lovagi páncéljáról. Egészen a metróig jött utánam, ahol az érkező metró mentett meg mikor felugrottam rá. Utána még hosszú-hosszú hónapokig kaptam az sms-eket, e-maileket, holtodiglan-holtomiglan képeslapokat. Hányszor kell visszautasítani egy pasit ahhoz, hogy értsen a szóból?
A következő jelentkező pár hét múlva egy rövid üzenetet írt, miszerint Ő nem a levelezés híve, találkozzunk élőben. A fénykép alapján helyesnek tűnt, az szűkszavú adatlapról nem lehetett sokat megtudni. Amúgy is volt egy szabad délutánom azon a héten, hát megbeszéltünk egy találkát. A helyszín: szintén az Oktogon. (Oda soha többet nem szervezek randit!) Egy közeli, elegáns étterembe mentünk egy italra. István előtt többször is elsétáltam egyébként, mert se közelről se távolról nem hasonlított a fényképére (mire képes a photoshop!) A beszélgetés kínos volt. De annyira, mint soha életemben még semmi. Bármit meséltem arra volt egy totál lehangoló és negatív válasza. És nem csak ízlésbeli kérdésekről volt szó, hanem életfelfogás, a többi emberhez való hozzáállás. Például amikor a háziállatokról volt szó: „szerinte egy kóbor kutyának az a legjobb ha elütik, vagy elaltatják, legalább nem piszkít az utcára!” Ez volt az utolsó csepp. Találkoztatok már ilyen visszataszító emberrel? Jelentkezzen aki igen! Gyorsan lehörpintettem a kávémat és sietős dologra hivatkozva indulni készültem. A következő randi említésére gyorsan tájékoztattam: „ szerintem annyira különbözőek vagyunk, hogy nem érdemes erőltetni a dolgot-másfél óra alatt egy közös érdeklődési kört témát vagy pici pontot se találtunk” A válasz: „Ha járni kezdünk akkor majd lesznek közös témáink, egyébként is majd hozzámcsiszolódsz”
De én nem akarok CSISZOLÓDNI! Menekülőre fogtam a dolgot és hetekig nem mertem a társkereső oldal közelébe se menni. De mikor vettem hozzá a bátorságot megérte: ott várt egy levél a következő 2 és fél évem párjától….
Charlotte
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése