A vonzás törvényei
Közkeletű meglátás, hogy a nő minden pasiban az apját keresi. Ez első hallása kicsi Oidipusz-komplexus gyanúsan hangzik.
Gondolom ismeritek a herceg történetét, aki megölte az apját tévedésből és feleségül vette az anyját…
Persze nem kell mindezt véresen komolyan venni! De saját tapasztalatból mondom, kezdek ráébredni, hogy mégis van ebben valami.
Lehet, hogy ez egy arcvonás lesz. Lehet, hogy ugyan úgy csavarják ki a teafiltert. De akár egy gesztus is hasonlíthat.
Þ Az első pasimra visszagondolva nem jut eszembe semmi- akkoriban még nem elmélkedtem ilyesmin, mostanra pedig már nem emlékszem az apró részletekre.
Þ Aztán jött Tamás, akit már említettem. Nos Ő ugyan olyan megszállottsággal gyűjtötte a filmeket mint Apum.
Þ A következő kapcsolatom Gyurival elég hosszú volt. Itt az érdeklődési terület egyezett: szintén építész-mérnök volt. (legalábbis annak tanult)
Þ Ugorjunk egy pár évet a mostani szív-szerelmemhez. Nála jöttem rá erre a nagy igazságra, és utána kezdtem elemezgetni, hogy bizonyítható-e az elmélet. Apró gesztusokról van szó. Ahogy elhúzza a száját mikor nem ért egyet valamivel, ahogy a lakásban ezermesterkedik vagy ahogy a kanapén elheveredik tv nézés közben.
A következő ide vonatkozó népi megfigyelésen alapuló bölcsesség, hogy mindig azonos típusba tartozó férfi egyedeket választjuk. Ezzel teljes mértékben egyet értek.
Ha az a típus, akit „nekünk osztottak az égiek” feltűnik, genetikusan belénk van táplálva, hogy 100 km-es körzetbe kiszúrjuk a tömegben. (hátszélben, ködben, vak sötétben is akár)
A gond csak az, amikor a belső detektorunk nem a tökéletes, nagybetűs FÉRFIra van kalibrálva, hanem valami lúzerre.
Þ Egy ismerősöm, bárhol járjon, színházban, étteremben, parkban, külföldi nyaraláson, csak olyan pasikat tud összeszedni akik már ültek börtönben, vagy legalábbis voltak már összeütközésben a törvénnyel.
Þ Egy másik barátnőm azokat a hősszerelmes lovagokat választja rendszeresen, akik szakításkor öngyilkossággal fenyegetőznek, mert nem látják értelmét az életüknek ezek után.
Þ Egy másik barátnőm a művészlelkekre bukik. Ezek a művészlelkek a meg nem értett zseni kategóriába tartoznak és az egójuk miatt nem nagyon szokott hely lenni az életükben egy nőnek.
Þ Az én típusom a magas, diplomás sportember. A kapcsolataim között volt már tájfutó, kenus és fallabda-man.
Gondoljátok csak végig! Biztos találtok egy közös pontot a pasijaitok között!
Szoktuk mondani, hogy „XY nem az én típusom” Ilyenkor ezt a külsejére értjük. Valljuk csak be magunknak, első körben igenis a külsőt és a kisugárzást figyeljük meg. Az persze változó, hogy ki mit néz meg a legjobba: a szemét? a kezét? a fenekét? Vagy valami mást az altájon…?
Ki lehet lépni valahogy az ördögi körből? Hogy ne essünk bele ugyan abba a hibába újra meg újra?
Először is: nem a másikat kell hibáztatnunk azért amiért olyan amilyen. Például betegesen hallgat a lánytestvére véleményére mindenben, és velünk szemben mindig csak neki lehet igaza! Alapvetően a mi választásunkkal van a baj… Háát, ebben az esetben ne kezdjünk ki olyannal akinek lánytestvére van!
Az én kapcsolataim is rendszerint egyforma forgatókönyv szerint zajlottak: dúl a láv 1 évig, 2-ig, aztán eltűnik a pasi, mint az a bizonyos szürke szamár.
A mostani párom orvos, és egyáltalán nem sportol. Jobban szeret olvasni vagy étterembe járni. Nem tudom, hogy sikerült-e kilépnem a saját ördögi körömből, majd a jövő eldönti!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése