Lelki társ

Lelki társ

Régen még borzasztóan hittem benne, sőt, veszettül hittem, hogy van belőlem még egy, csak fiúban. Aztán az évek múlásával egyre jobban hitemet vesztem ami a lelki társat illeti. Vagy csak ez is olyan tündérmese, mint maga a szőke herceg fehér lovon? Lehet hogy nem vagyok képes felnőni és még mindig hiszek vakon, nem létező dolgokban?

Pedig már éreztem úgy, hogy igen megtaláltam, aztán rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg csak a szemem káprázott és hogy jobban akartam ezt, mint bárki más a földön. Lelki társ!?
Ha van lelki társunk, akkor ő mennyire legyen hozzánk hasonló, vagy mennyire legyen tőlem különböző? Hogy kiegészítsük egymást, de meg is értsük!

Túl sokat kérek, ha egy hozzám hasonlót szeretnék találni? Vagy mindenkiből csak egy van?

Az utóbbi időben nagyon úgy érzetem, hogy mintha nekem nem lenne másik felem. Egymagam állok a problémák előtt, magamnak kell megoldanom, pedig néha ilyenkor kicsit elvonulva a világtól jó lenne megfeledkezni az össze gondról problémáról, de nincs olyan ember mellettem, aki elfeledtetné velem ezeket.

Az egyedüli dolog, amit manapság megtanultam, hogy az igazi barátok tényleg jóban rosszban ott vannak melletted, s vigyázzák a lépteidet. Pasik jöhetnek mehetnek, de igazi barátokat találni manapság…..akik évek múlva is ott vannak melletted, s már nem az egyetemi jegyzetcsere, vagy a kölcsön kunyi cigi miatt, hanem MIATTAD, s te is igyekszel velük létezni, MIATTUK. Pedig lehet az első percekben még nem is sejtetted, milyen közös kalandok várnak még rátok. S valószínűleg egy jó barátságnál sose fordul meg benned a kétség, hogy vajon meddig tarthat, vajon cserbe fog e hagyni.

Valami ilyesmit keresnék a párkapcsolatok terén is, de ebben a zavaros világban szinte lehetetlen.

Lelki társ….mikor azt hittem legutoljára, hogy megtaláltam, akkor kiderült hogy csak rózsaszín szemüveg volt rajtam, vagy ahogy az Ocho Macho  együttes mondaná a „Jó nekem” című nótában : sajnos szemembe sütött a nap. Ha lenne egy kis eszem és kreativitásom, akkor valamilyen formában megörökíthetném a  fájdalmamat mint Adele Someone like you, vagy Lana Del Ray Videó Game című számával, de velük ellentétben én nem tudok beszélni a fájdalmamról annyit amennyit kéne. Régen megpróbáltam kiírni magamból, elpletykálni a barátnőknek, de most valami bennem is változott. Már csak egy lerágott csontnak tartom az egészet, egy kísértő szellemnek. Már csak egy ördögűzésen kéne túlesnem, de egyszerűen még ahhoz nem állok készen. Tudjátok a szokásos, össze pakolom egy helyre a közös dolgokat és leviszem a pincébe típusú összepakoláshoz. Talán még sose volt ennyire hosszú a lezárása valaminek, amit el kell temetni. Most kb úgy érzem magam mint Hank Moody a Califonication című sorozatból, mikor  Karen elhajtja, menekülök valahova, elnyomom valamivel a problémát és megyek tovább! De nem gondoltam volna, hogy ennyire erős leszek ha vége lesz, amennyire most érzem magam a történtek után. Valami határozottan eltört és megszilárdult! Valami már többé nem hagyja, hogy csak úgy összetörjek! Bárki is jöjjön ezek után, úgy érzem rettentő nehéz dolga lesz velem ha meg akar hódítani…

Carry